Vágy és félelem - AZ1.HU

12 évesen váratlanul rosszul lettem, eszméletlen állapotban vitt a mentő kórházba. 10 napig feküdtem öntudatlan állapotban az intenzív osztályon. Amikor három héttel később elhagyhattam a kórházat, sok minden megváltozott az életemben. Az érdeklődésem középpontjába az élet és emberiség eredetét övező titkok kerültek. És az a vágy, hogy egy olyan közösségben éljek, ahol mindenkit e titkok megismerése motivál. Évekkel később egy hipnózisszerű állapotban próbáltam utánajárni annak, van-e az elmémben bármilyen emlék erről az öntudatlan tíz napról. Egy olyan képig jutottam, ahol egy békés, örömteli helyen csupa végtelenül barátságos lény vesz körbe. Mindent tudtam róluk, és ők mindent tudtak rólam. Magamban éreztem az érzéseiket és gondolataikat. Elmosódtak az egyének közötti határok, ha egymásra figyeltünk.

Úgy tekintettem erre az emlékre, mint egy ősképre, amelynek az eredete a kollektív mélytudat. Ami nem csak bennem emlék, hanem minden emberben. Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy én megélhettem, felszínre hozhattam a mélyből, és ezzel életem meghatározó pszichés motorjává vált. Innentől egyetlen vágy dominálta az életemet: újra átélni a közösségi létnek ezt a dinamikus, de egységbe kovácsolódó állapotát. A szabadon áramló érzelmek és gondolatok világát, amelyben nyoma sincs annak, hogy bizalmatlanok vagyunk egymás iránt, hogy nem merünk őszintén kapcsolódni.

A belső ideát, vágyat és a fizikai világban szerzett tapasztalatokat azonban áthidalhatatlannak tűnő szakadék választotta el egymástól. És ez a szakadék bennem is ott volt. A fogantatásom pillanatától megélt traumák, az évek során egymásra rakódó félelmek olyan mély árkokat véstek a lelkembe, amelyek miatt lehetetlennek tűnt, hogy az egységről szóló vágyamhoz közelebb kerüljek. De küzdöttem, és ezt teszem a mai napig.

Teret kap a vágy

Öt évvel ezelőtt éltem meg az első nagyobb áttörést. Egy kétéves önismereti és közösségépítő folyamat után, hatan úgy döntöttünk, hogy kipróbáljuk egy szentendrei családi házban az intenzív közösségi létet. 2015 közepén indult a projekt, amit érzelmi alapú együttélési kísérletként határoztunk meg. Amikor belevágtunk, legalább annyi félelem alapú bizonytalanság volt bennünk, mint kíváncsiság és vágy. Kereken négy évig éltünk együtt 320 négyzetméteren, tudatosan figyelve a bennünk zajló érzelmi és mentális folyamatokra, és ezeket folyamatosan kommunikálva a társaink felé. A beköltözésnél nem szerepelt a terveink között, de két gyermekkel is gazdagodtunk az évek során. Talán az egyik legfontosabb gyakorlati tapasztalatunk lett, hogy a gyerekek számára ez a típusú, sok felnőttből álló együttélés nem csak egy támogató közeg, ahol mindig van valaki, akitől megkapják az igényelt figyelmet. Hanem sokkal természetesebben is mozognak benne, mint a felnőttek. Bennünket is meglepett, amikor Zubu, az elsőszülött lány a szavakat tanulva a közös otthonban élő nőket anyának, a férfiakat pedig apának szólította.

Ebben a négy évben fektettük le a szocioamoria alapjait. Pontosan láttuk, mi választ el bennünket egyénenként és közösségként attól, hogy tisztán megélhessük ezt az állapotot. Most az újrarendeződés időszakát éljük. Az együttélés első korszaka 2019 nyarán végetért, a kapcsolódások és a kommunikáció azonban megmaradt. 

Most keresem azokat a lépéseket, amelyekkel még közelebb kerülhetek a bennem élő őskép érzelmi állapotának megéléséhez. Keresem a társakat, akik új impulzusokat és lehetőségeket hoznak ebbe a folyamatba. És most már biztosan tudom, hogy ez a belső őskép nem csak egy elérhetetlen idea, hanem itt és most is megélhető az embertársaimmal.

  •  
  •  
  •