Minden döntésünkkel, amit meghozunk egy kapcsolatban, minden kimondott szóval, véghezvitt cselekedettel erősíteni fogunk egy irányt: a közeledést a másik emberhez vagy épp ellenkezőleg, a távolodást tőle. Nincsenek statikus állapotok a kapcsolatainkban. Lehet, hogy néha azt érezzük, semmi sem történik, de ez csak az alacsony intenzitású kapcsolati dinamikát jelzi. Ebben az esetben is közeledünk vagy távolodunk, csak kis lépésekkel. Egy kapcsolatunk állapotát, minőségét jelzi, tisztában vagyunk-e azzal, mi közelít bennünket egy másik emberhez, és mi visz bennünket távolabb. Ha pedig erre rálátunk, képesek vagyunk-e tudatosan kerülni azokat a helyzeteket, amik távolítanak.
Az emberi kapcsolatok egyik legnagyobb problémája, hogy nem érzékeljük, milyen fontos szerepe van egy kapcsolat sikere szempontjából annak, hol tartózkodik az intim terünkhöz képest a másik. Szeretném ezt egy természetből vett hasonlattal érzékeltetni. Számtalan bolygó kering a Napunk körül, mégis csak egyetlen égitesten van általunk ismert élet. Ennek egyik leglényegesebb oka az egyes bolygók távolsága a Naptól. A központi csillagunkhoz túl közel keringő égitesteken túl nagy a forróság, a távolabb találhatókon pedig túl hideg van a felszínen. Egyedül a Föld tartózkodik abban a zónában, ami kifejezetten ideális ahhoz, hogy kialakuljon és fennmaradjon rajta az élet.
Az evolúció évmilliárdjai alatt az élet minden alkotóeleme addig kereste a helyét a környezetében, addig távolodott-közeledett a többi alkotóelemhez, amíg megtalálta az ideális helyét. Hogyan lehet ezt lefordítani emberi kapcsolatokra? Talán már te is tapasztaltál olyat, hogy egy ismerősöddel nagyon jókat tudsz beszélgetni, szívesen töltesz el vele időt rövidebb ideig – de tartósan nehezen tudod elviselni a közelségét. Néhány órát jó vele eltölteni, de együttélni már nem szeretnél vele. Mi áll ennek a hátterében?
Tudattalan vonzás (közeledés) és taszítás (távolodás)
Azt gondolod, tisztában vagy azzal, miért vonzanak bizonyos típusú emberek, mások miért taszítanak? Hogy ennek szerinted köze van ahhoz, az előtted álló embernek milyen színű a haja, milyen a testalkata, hogyan mosolyog rád, milyen szavakat használ, miközben beszél hozzád? Részben igazad van. De a teljes igazság a lelki folyamataink mélységében rejlik, sokszor a vonzás mögött teljesen más dolgok állnak, mint amit hiszünk. A természetben minden közeledés és távolodás alapját az abban résztvevők közötti kölcsönhatások minősége határozza meg.
Ami a fizikai anyagban a gravitácó, az elektromos vagy mágneses kölcsönhatás, az az emberi kapcsolatokban a kommunikáció: a belső lelki tartalmunk önkifejeződésének folyamata. Itt most nem csak a szavakra gondolok, hanem minden olyan ismert és még kevésbé ismert folyamatra, amellyel átadjuk egymásnak, ami bennünk van. Ez lehet akár csak egy tekintet, egy illat, és ami nagyon fontos: érintések.
A kommunikációnkkal határozzuk meg pillanatról pillanatra, kihez közeledünk és kitől távolodunk. A szavainkkal, pillantásainkkal, érintéseinkkel, energiáinkkal. Ha valakihez közeledünk, ez sokszor azt jelenti, hogy egy másik embertől ugyanakkor akarva-akaratlanul távolodunk. Ha magamat és a kapcsolataimat pontokként felrajzolnám egy lapra, és az engem ábrázoló pontot elkezdem mozgatni a lapon, változni fog a távolságom a többi ponttól. Az emberi kapcsolatainkban természetesen mindannyian folyamatosan mozgásban vagyunk, a közeledés-távolodás tehát egy komplex folyamat. Lehet, hogy mi tudatosan távolodni akarnánk valakitől, de ő “jön utánunk”.
Miért kell tudatosnak lenni arra, kinek hol a helye az életünkben?
Minél közelebb van hozzánk egy ember, minél intenzívebb vele a kommunikációnk, annál inkább hatással leszünk egymás életére. A másikkal megosztott gondolatainkkal, érzéseinkkel létrehozzuk a közös pszichés terünket, amiből mindketten meríteni fogunk, tudatosan és tudattalanul egyaránt. Igen, hatni fogunk egymásra tudattalanul is, sőt, minél intenzívebb és intimebb egy kapcsolat, annál nagyobb szerepet kapnak a mélytudati folyamatok. A lelki mélységekben megbúvó traumák, vágyak egyre intezívebben jelennek meg hétköznapi helyzetekben, meghatározó motorjai lesznek a szavainknak, viselkedésünknek.
A közelséggel tehát nem csak a másik ember szépségét, mosolyát, pozitív gondolatait húzzuk be a saját terünkbe, hanem a félelemeit, traumáit is. Ezért lenne célszerű minden ismerkedési, kapcsolódási folyamatot azzal kezdeni, hogy felmérjük egymás traumáit, illetve azt, hogy a traumáinkban gyökerező lelki működésünket hogyan tudjuk kommunikálni és kezelni a mindennapokban. Ütköztetni kell a trauma-alapú működéseket, hogy kiderüljön, tud-e ebből megértés, megbocsátás, szeretet születni, vagy csak permanens kommunikációs konfliktusok alakulnak ki. Ha ez lenne az alapja annak, mennyire engedünk közel egy-egy embert magunkhoz, illetve milyen távolságra helyezzük el magunktól az életünkben, jelentősen csökkenhetne azoknak a csalódásoknak a száma, amik a kapcsolatainkban érnek bennünket.
Az evolúciós pszichológia alapelvei szerint az ember a korlátozott figyelmi kapacitása miatt legfeljebb 3-5 emberre tud permanensen figyelni. Ők lesznek azok, akik a legközelebb állnak hozzánk, akikkel a legtöbb érzésünket és gondolatunkat osztjuk meg. A lelki harmóniánkhoz pedig alapvető fontosságú lenne, hogy ebből a néhány emberből legyen legalább egy, akihez a teljes lelki tartalmunkkal kapcsolódni tudunk. Akinek intergrálni tudjuk magunkba a gondolatait, érzéseit, és nem csak a pozitívakat, hanem azt is, amit elsőre negatívumként élünk meg. Aki előtt nincs titkunk, azaz nincs bennünk félelem ahhoz kapcsolódóan, hogy bármit megosszunk vele, hiszen teljes elfogadással vagyunk egymás iránt.
Ez a legbensőségesebb kapcsolat akkor lesz igazán harmonikus, ha minden típusú kommunikációs kapcsolat egyformán nagy hangsúlyt kap benne. A szavak, különös tekintettel az érzelmi kommunikációra, az érintések, a jelenlét egymás lelki és fizikai terében, és ezeknek a tereknek a közös formálása az együttérzésünk és együttműködésünk mentén.
